Egy kicsit visszatérünk a nyavalygós 'énblog' vonulathoz, ha már az első írásokban legalább annyi megválaszolatlan kérdést vetettem fel, mint a Lost összes eddigi évada. Ezért jöjjön pár válasz, ismét kizárólag saját tapasztalatból. Nincs happy end, sőt inkább károgni fogok, a népegészségügyi mutatókat szem előtt tartva. Eltelt négy hónap az első poszt óta, amikor ugyan a t. olvasók sem tudták eldönteni, hogy alkesz-e vagyok, vagy sem, de a többségi vélemény szerint – mely az enyémmel is egyezett – az akkori helyzet legalábbis problémásnak minősült. A probléma pedig megoldásért kiált, az ez irányba tett lépéseket osztom meg veletek, mondhatnám fellengzősen ez itt a privát "négy lépés" programom, amolyan spanyolviasz-féleség, mégiscsak jönnek a választások.

Első lépésnek tekinthetjük - hasonlóan minden ilyen-olyan lépésekre bontott módszerhez -  a problematika puszta létének felismerését. (Szemben a masszív alkeszekre szabott AA-val, ennél többre az első lépésben esetünkben nincs szükség.) Pár évig ugye nem elmélkedtem holmi elfogyasztott borok mennyiségén, és annak kockázatain, majd aztán hirtelen mégis, sőt meg is írtam. Sokan szükségét érezték már ekkor pár sorban közölni azt a formális logikai alapvetést, mely szerint „az a tény, hogy foglalkoztatja az alkoholizálása mértéke, önmagában bizonyíték a blog írójának alkoholizmusára.” Ez a séma azonban rossz, a két dolog nem így függ össze, sőt. Ha valaki elég sokáig elég sokat iszik, és nem teljesen hülye, előbb-utóbb felmerül benne a kérdés, hogy hová vezet mindez? Az épeszű válasz az, hogy lassú, de biztos lecsúszáshoz, minden téren. Ha ez a felismerés időben érkezik, akkor kényelmesen elmélkedhetünk a tennivalókon, és ami a legfontosabb, nem kell zéró toleranciát hirdetni. Ha szeretjük a jó bort, sört, egyebet, akkor nem kell lemondani ezek élvezetéről, de nem úszunk meg egy bokros-csomagnyi megszorítást. Ha netán későn villan be, hogy gáz van, mondjuk úgy a fizikai függőség kialakulásának környékén vagy utána, akkor nincs sok választás, éppen kettő: iszunk tovább, vagy teljesen leállunk. Nos, én a magam részéről idáig nem kívántam eljutni. (off: hogy mindebből blog is született, az tényleg fatális véletlen.)

A felismerést követő második lépés az ivási gyakoriság, és a megivott mennyiség csökkentése. Erre az első poszt kommentjei közt emlegetett svéd modellt alkalmaztam először. Nem a nyugdíjasokat riogatót, hanem azt, ami szerint minden héten kell három nap, amikor tisztulunk. Ez így is ment pár hétig, de kínzott a kérdés (mivel ugye évekig napi rendszerességgel borozgattam), hogy mondjuk több hétig is elvagyok-e borocska nélkül. A három hetes grosse Abstinentia Countdown keretében, amikor nem ittam semmit, válogatott helyzetekben meggyőződtem, hogy nincs szűk, fizikai értelemben vett függőségem, a nemivás az égvilágon semmilyen tünettel nem járt (persze ez nem jelent semmit sokak szerint, de azért nem árt, ha több éves ivászat után megnézzük, hogy nincsenek-e igazi elvonási tüneteink). Ez után boldogan beszüntettem a zéró toleranciát, azzal, hogy orvosi konzultáció alapján minden héten egyvégtében négy-öt napot nem ittam.  Jelenleg az itthoni esti egyedül-borozgatást hétköznap, pontosabban azon az öt napon amikor másnap munka van, összesen egy üveg borra mérsékeltem. Ezt egy vagy két nap alatt be is termelem. További kivétel a vasárnapi ebéd, de mivel ez családi esemény, 2-3 dl bornál több nem jut nekem. A pénteken vagy szombaton - nem mindig, de általában - buli van, ezen az egy-két napon nem fogom vissza magam. 

A harmadik lépésről elmélkedtem a legutóbb, általánosságban, most jöjjön a lírai verzió. Ez párhuzamosan zajlik az előzőkkel, a lényeg, hogy azt az ivási szituációt, szituációkat csökkentem drasztikusan, amelyeket a legveszélyesebbnek tartok hosszú távon. A társasági iváshoz nem nagyon nyúltam. Részben, mert abból nincs olyan sok, havi 3-5 alkalom. Akkor sem iszom le magam a sárga földig, csak borozom, abból meg maximum két üveg csúszik le egy baráti vacsora mellé, amitől meg csak spicces leszek, és nincs másnap sem. Húsz év alatt lényegében semmilyen gondom nem származott az ilyesmiből, és nem esett meg az sem, hogy én keressek alkalmakat, ivási ürügyként. Ha volt sok buli - egyetem alatt -, akkor sokszor ittam, ha nem volt hetekig egy sem, akkor meg nem ittam.

Nálam a probléma az itthoni borozgatás szokássá válásában öltött testet. Erről volt már szó itt, de lényeget összefoglalom. Úgy 30 évesen, kicsit vastagabb pénztárcával elkezdem jó kis borokat gyűjteni, és az esti lazítás, tévézés, netezés mellé kortyolgatni, miután a korán fekvő családom visszavonult. Ez nagyon jó dolog, elhihetitek. Eleinte ráadásul ez nem mindennapos elfoglaltság volt, és akkor is csak 2-4 deci, ez mehetett volna életem végéig. Aztán néha megesett, hogy legurult az egész üveg este tíztől éjfélig. Pár éven belül pedig közel mindennapos lett az üveg/este. Itt ugyan megállt a hétköznapi fogyasztás növekedése, de tavaly már sejtésem szerint csak azért, mert tartottam attól, ha túllépem ezt az adagot, akkor az már gátol a munkában, a korai kelésben, sőt, lényegében ennél nagyobb mennyiség ki sem ürül reggel hétig, amikor kocsiba kéne ülni. Viszont hétvégén egyre gyakrabban társaság nélkül is begyűrtem két üveggel. Szóval leszögezhetjük, hogy amíg a szar borokat eleve mindenki a hatása miatt issza, addig a drága és finom borokat elvileg lehet csak az ízéért inni, de fokozatosan növekszik alkohol okozta mellékhatás szerepe is.  Ráadásul a napi gyakoriság mellett az ilyen rögzült helyzetek maguk is addiktívak, talán még jobban, mint a borban lévő alkohol. Az esti borozgatás szertartása annyira megszokott lesz, hogy maga a szituáció okozhat (lelki) függőséget, az esti olvasás, netezés pavlovi reflexként összekapcsodik egy palack bor elfogyasztásával. Olyan ez, mint amikor a leszokó dohányosok arról panaszkodnak, nem csak a nikotin hiányzik, hanem a dohányzás rituáléja, a mozdulatsor, és közben kínjukban mindennel babrálnak.

Szóval ez nekem veszélyesebbnek tűnt, mint a baráti összejövetelek. Ha tényleg csak a másnapi meló és a korai kelés tart vissza a még több ivástól, akkor ezzel kell valamit kezdeni, mégpedig úgy, hogy a már automatizmusként gyakorolt helyzetre többé ne így tekintsünk. Ezért én itt alkalmaztam a drasztikusabb megszorítást. Ez persze már mindenkinél másképp alakulhat. Akinél mondjuk a kollégák jelentik a kockázati tényezőt, az nyilván jobban teszi, ha megrostálhatja a haveri körét. Aki esetleg rendszeresen ájultra issza magát a dizsiben, az meg ne járjon oda, szórakozzon teljesen másképp. Ezek persze csak addig működhetnek, amíg a piálás jobban kötődik az adott helyzethez, mint a pia (azaz alkohol) utáni vágyhoz.

Ezeket tehát kipipálhatom. A negyedik lépés az lenne, hogy idővel az ilyen jellegű szabályok többségét kidobjuk a vérbe. És meglátjuk, mire megyünk azzal az egy követelménnyel, amit viszont általában később sem nélkülözhetünk, semmilyen területen: a mértékletességgel.  

Apróbetűs rész: egyesek szerint az a körülmény szintén az ember alkesz voltát igazolja, ha méricskéli, figyelgeti, hogy mikor és mennyit iszik. Nos, szerintem ez sem így van. Egy ideig ez szükségképpen együtt jár a fenti életmódváltással. Ahogy tán Hillaby mondta, a mértékletességet is tanulni, gyakorolni kell, főleg, ha az alkoholról van szó.