Kicsit zavarban vagyok, hogy italozási szokásai ürügyén foglalkozunk egy ilyen nagysággal, de ennek okát végső soron maga szolgáltatta, hiszen nem elég, hogy ivott, mint a kefekötő, még direkte rá is játszott. Akárhogyis, e sorozatból nem maradhat ki a jó öreg Sir Winston Leonard Spencer Churchill, a legnagyobb brit államférfi. Ráadásul könnyű dolgunk van, hiszen 91 évének szinte minden egyes napja több forrás által is dokumentált. De rögvest szögezzük le, hogy a közhiedelemmel ellentétben minden életrajzírója egybehangzóan azt vallja, hogy Churchill nem volt alkoholista, sőt, még csak nem is ivott annyit, mint ahogy a köztudatban az él. De az kép sem teljesen valós, amelyik szerint Churchill vasszervezete minden káros szenvedélyének ellenállt, mert bizony ugyan 91 évig élt (1874-1965-ig), de 70 éves kora után már nem volt a régi, 80 évesen pedig már tényleg betegeskedett.
 „Kitartó szorgalommal megtanultam szeretni” - mondta állítólag a whiskyről.

Összegező életrajzzal nem is próbálkozunk, de talán az életút kezdetei nem annyira közismertek, így két bekezdést megérdemelnek. A legendás Sandhurst katonai akadémia elvégzése után ifjú korában egyetlen életcélja az volt, hogy hírnévre tegyen szert, még akkor is, ha az kétes. Erre (az eleve híres családja, és politikus apja mellett) a katonai pálya remek alkalmat kínált. Főleg, ahogy Churchill intézte: leszerződött több újsággal, könyvkiadóval, és 2 in 1, mint katonatiszt, és egyben haditudósító járta be a gyarmati tűzfészkeket, kalandjait aztán széles tömegek kísérhették figyelemmel, ráadásul még szépen is keresett vele. Összeköttetései révén arra törekedett, hogy minden esetben a harcok közepére vezényeljék. Indiától Szudánig, Kubától (itt csak tudósított, a többi helyen harcoló egységnél szolgált) Dél-Afrikáig. Állítólag ekkor kezdi az ivóvizét whiskyvel dúsítani, a megfontolt emberekre jellemző nyomós indokkal, jelesül, hogy a trópusi kórságoktól megóvja magát. Legalábbis később ezt mondta (meg a fent vastagított idézet is erre vonatkozik). Ezekkel ugyan nem bontotta ki a valóság minden szeletét,  de hát jól hangzottak. Ehhez azért egy adalék: mikor nagy nehezen elintézte, hogy a búr háborúban harcolhasson, a hajóútra 60 üveg luxus kategóriájú italt, whiskyt, brandyt, francia bort és pezsgőt csomagoltatott, e szerint jócskán ismerte és szerette a jó italokat. A hírnév érdekében kifejtett ténykedésével rendkívül tudatosan parlamenti képviselői helyét készítette elő, akárcsak szolgálaton kívül a Londoni társasági életben tanúsított aktív részvételével. Ez nála a Ritz és a Savoy hotel éttermeiben rendezett ebédek és vacsorák sorát jelentette, valamint a visszahívások elfogadását, végső soron hivatásos vendég vagy házigazda volt. Ahogy több közös ebéd vagy vacsora után egy ismerőse jellemezte az ifjú titán viselkedését: „kellemetlen ember nyughatatlan egoizmusával, mindenféle erkölcsi kifinomultság [nélkül], … túl sokat iszik, túl sokat beszél, s semmilyen említésre méltót nem tesz...”.

Na gyorsan még egy kis életrajz, aztán ihatunk. Az első választásán még kikapott, utána 1900-tól számtalan cikluson keresztül újraválasztották, még úgy is, hogy többször pártot váltott. Aztán gyarmatügyi államtitkár, majd mindenféle miniszter lesz, különböző kormányokban önkormányzati-, belügy-, külügy-, had- és légügyi-, valamint pénzügyminiszterként szolgál. Több kisebb ballépés mellett az egyik legjelentősebb kudarc az első világháború alatt éri, az Admiralitás Első Lordjaként a katasztrófába fulladt Gallipoli partraszállás egyik tervezőjeként. E bukás után a messzire kerül a politika fősodrától, vidéki száműzetésének rangjához képest mégis szokatlan lépéssel vet véget: a nyugati frontra kéri magát. Ott is a parancsnokságról a lövészárkokba kívánkozik, ahonnan a fejadagok kiegészítése végett így ír feleségének: „küldj két üveggel a régi brandymből és egy üveg barackpálinkát, ezt ismételd meg 10 naponta”. Folytathatnánk, hogy araszol itt is lépésről lépésre, hogy kap egy zászlóaljat, majd egy dandárt, de sosem érnénk a végére. Lassan visszaküzdi magát az csúcsra, hogy aztán még magasabbra jusson. 1940 május 10-én Neville Chamberlain bénázása után az Egyesült Királyság miniszeterelnökévé nevezi ki VI. György. A többi, ahogy mondani szokás, történelem. Középiskola 4. osztály.

A következőket nyugodtan kijelenthetjük: hatalmas ambíciók fűtötték, és mérhetetlenül magabiztos volt, hitt abban, hogy küldetése van, és biz' igaza is lett. Kezdetben a törtető aranyifjak kalandor életmódját folytatta, egybehangzó leírások szerint rendszeresen és sokat ivott minden helyzetben, legyen szó londoni ebédről vagy a lövészárokról. De a lényeg az, hogy egy bonmot kedvéért a lelkét is képes volt eladni, és a nagyivó karakter újabb sziporka-forrásnak bizonyult, amit érdemes volt a nyilvánosság előtt hangoztatni, sőt eltúlozni. Az a mód, ahogy például utóbb arról beszélt, hogy miért kívánkozott a nagy háborúban is az első vonalba, tökéletesen jellemzi ezt a hozzáállást. Indoka – visszaemlékezése szerint – az volt, hogy szolgálatban nem lehetett inni, kivéve a lövészárkot. Természetesen nem ez volt cél, de hát jól hangzott, újból. Ahogy ez is:
„Bessie Braddock: Uram, maga részeg.
Churchill: Hölgyem, ön pedig ronda. Én reggelre kijózanodom... „

Később, gyakorlott politikusként, mikor már tekintélye révén megtehette, egyre többször akár délelőtt is félrészegen vett részt a parlament ülésein, de az is kitűnik, hogy ez nem befolyásolta teljesítményét. Egyik méltatója mintegy mellékesen jegyzi meg, hogy az „azonnali kérdések”-re kicsit késve, részegen és vörös fejjel érkezett, de precízen rendezett irataiból minden témában kielégítő választ adott, szarkasztikus stílusával szokás szerint rápirítva az ellenzékére. Ekkor már a reggelihez is pezsgőzött, aztán délelőtt elkezdte kedvenc whiskyjének (johnnie) vagy brandyjének fogyasztását. Aztán a további étkezéseknek is elengedhetetlen kelléke volt a jó bor, vacsora után meg újra a whisky. A vonatkozó epés megjegyzés: „Fiatalabb koromban az volt az elvem, hogy ebéd előtt nem iszom töményet. Most már az, hogy reggeli előtt nem teszem.” Más beszámolókból tudjuk, hogy első miniszterelnöki ciklusa során, amely történetesen a II. világháborúval esett egybe, az egész napos iddogálás ellenére minden nap átlag hajnal fél háromig dolgozott, olyan iramban, hogy a titkárnők óránkénti váltásban bírták csak, az úgynevezett Háborús Kabinet aznapra odarendelt, többnyire fiatalabb tagjai is kikészültek, mire elbocsátotta őket (itt jobbra egy korabeli jóindulatú német háborús karikatúra). Akik otthonában keresték fel, gyakran jegyzik meg a nap bármely szakában, hogy whiskyt szürcsölt, és már kissé be volt állva. Közel 80 évesen, második miniszterelnöksége idején mindez hasonlóan alakult, de ekkor már „csak” éjjel fél egyig melózott. Az is lehet, hogy nem a kora miatt, hanem csak azért, mert nem volt háború.

Egy másik mítoszt viszont le kell rombolnunk. Több kisebb és nagyobb agyvérzésen esett át, gyakorta kínozta mindenféle légzőszervi baj, és a hetedik x-en túl elég lerongyolt állapotban volt, szemben pl. később a hasonló idős korában elnökként működő De Gaullal. Depresszió kínozta, 1953-ban egy súlyosabb agyvérzése után tolókocsiba kényszerült, és időlegesen szellemi lépességei is hanyatlottak. Ezen állapotait a mediterrán térségbe tett utazásokkal orvosolta, kedvence a Côte d'Azur volt, de gyakran meghívatta magát luxus hajóutakra, a pl. az 50-es években Onassisal utazgatott, ha éppen mélyponton volt. De ha kellett, mindig összeszedte magát, és hatalmas politikai, retorikai teljesítményekre volt képes a megfelelő időpontban. A Churchill-féle lábadozások is sajátosak voltak, több beteglátogatóba érkező vendége jegyezte meg, ismerve az előzményeket, hogy egy ágyban jajgató emberre számított, e helyett egy szivarozó, viháncoló és whiskyt kortyolgató Winston várta.

A hatalmas felelősség, vagy a nagy kudarcok nem játszottak kimutatható szerepet az alkoholizálásában. A feszültség oldására nem használta az alkoholt, a parát festéssel vezette le (itt jobbra egy műve, melyet kedvenc témájáról pingált), jellemző módon ezt Gallipoli után kezdte el, mondván, e nélkül nem bírná a nyomást. Az egészségével viszont tényleg nem törődött, ismert a megjegyzése a vegetáriánusokról, és neki tulajdonítják, hogy a hosszú élet titkaként a szivart, a whiskyt és a „semmi sport” hármast jelölte meg. 

Szóval a közhelyes kép a kedélyes angol úrról, a súlyosan iszákos de vasszervezetű és zseniális Winstonról nem teljesen helytálló, de kicsit árnyalva mégis igaz. Az italozással kapcsolatos végső konklúzióját így foglalta össze: „Ne felejtse el, hogy én az alkohollal sokkal jobb vásárt csináltam, mint ő velem." 

PS.: Tulajdonképpen ha csak az irodalom alkoholista vetületeit akartuk volna elemezni, akkor is elsők között vettük volna elő, hiszen az eddig emlegetett írókkal ellentétben ő irodalmi Nobel-díjas, na jó, meg még Hemingway. Szeretett írni, sőt grafomán volt, főleg történelmi, hadtörténeti tárgyú, meg önéletrajzi jellegű műveket, és mindenféle hivatali jelentést, feljegyzést, emlékezetőt, ezzel kergetve őrületba azon beosztottjait, akinek el kellett mindazokat olvasni.