Tippeljétek meg, mennyi bort ivott naponta egy középkori dolgos parasztember, nos? Hát bizony annál is többet. Megkockáztatom, hogy ha mi ebben a cudar egészségtelen modern világban annyit tolnánk, tuti nem élnénk tovább, mint egy középkori paraszt, sőt bizonyosan sokkal rövidebb ideig. Hogy mennyit bor is gurult le a gigákon akkoriban? Egybehangzó források szerint egy fizikai munkát végző közember több bort ivott meg, mint amennyi manapság a mi teljes folyadékbevitelünk, beleértve a levest, vizet, üdítőt, kávét, sőt az esetleges dinnyét is, még akkor is, ha a maiak átlagát erősítendő súlyozottan figyelembe vesszük Szekeres- és Bajor Imre fogyasztási szokásait. Mielőtt konkrét számokat mondanánk, egy kis töri. Nyilvánvaló, hogy itt az ivási szokásokat boncolgatjuk, és ahogy az a címből is látható, a görögök után a római nagymestereket időlegesen kihagyva ugrunk egy nagyot, és meg sem állunk a középkori borisszákig.
A történelmi rendszertant most nagyoljuk el, a kora-középkorról annyit, hogy a Római Birodalom széthullása, és a népvándorlás káosza a szőlőtermelést és a borászatot is visszavetette. Ha a derék szerzetesek nem őrizték volna az antik tudás lényegét, természetesen ebbe beleértve a borkészítés művészetét, ma nagy bajban lennénk. Isten szolgálói egyszerre voltak őrizői az antik tudásnak, egyben a Szent Mise forgatókönyve miatt nagy szükségük volt borra, hiszen Krisztus megváltást hozó kiontott vére a borból lényegül át, mint a misztérium központi eleme. Persze ha már volt bora e jámbor barátoknak, naponta fogyasztották is. Az egyik legszigorúbb bencés regula szerint pl. naponta egy-egy hermával heminával ihattak, ami úgy 3 dl. Hogy a kevésbé szent életűek hogy osztották be az apátság készletét, azt csak sejtjük.
Az ezredforduló után végre rendeződtek a politikai viszonyok, új erőre kapott a gazdaság, a kereskedelem és a bortermelés is. Sőt, még a klimatikus viszonyok is kedvezően változtak (lásd középkori éghajlati optimum, X-XVI szd.), így az apátsági központok által átörökített tudás elterjedt a világi gazdaságokban is. A termőterület határa a mainál pár száz kilométerrel északabbra húzódott, lényegében Krétától Dániáig (!) egész Európa egy boldog szőlőskertté alakult. A szakrális jellegét sem elhagyva a bőségesen készülő bor mindennapi itallá vált, és nem csak a főúri lakomákon tűnt fel, hanem minden társadalmi réteg számára elérhető hétköznapi csemegeként szolgált, boldogítva az utolsó jobbágyot is.
A borkészítés technológiája alapszintű volt, ahogy a tárolás körülményei is, pl. nem csak üvegpalack nem létezett, de borkén, klóracél rozsdamentes acéltartály és még sok egyéb sem. Akárhogyis, akkoriban nem ismerték az óbort, minden évben az esedékes termést fogyasztották el. Többnyire mellőzték még a fejtést is. Az volt a szokás, hogy Szent Márton napján csapra verték a jobbágyok, parasztok hordóit, és az újbort Szent György (IV. 24.) napjáig az utolsó cseppig belögybölték. Ez után nyitották meg az uradalmi pincéket, ahol némileg jobb anyag lapult, de a következő szüret végéig Szent Mihály napjáig (IX. 29.) ezzel is muszáj volt végezni. A hűbérúr kiváltsága volt még, hogy meghatározott hónapokban a kocsmák csak az ő borát mérhették, fix áron.
No de lássuk a mennyiséget. A középkori fejadag bizony leglább napi 2-4 liter bort jelent per férfiember. Vagyis ezzel még senki nem számított nagyivónak, neadjisten iszákosnak. Az alkoholista szót pedig még nem találták fel. A magyar forrás szerint volt az 3-5 liter is. Persze érdemes lenne összevetni mindezt az egész napos robot közben leadott energia mennyiséggel, de akkor is komoly adagnak tűnik. Érdekes módon az úri lakomákon még ennél is több fogyott, ott nem a sok munka, hanem a nehéz, sós ételek követelték az itókát, bár az átlag nemes életvitele is keményebb volt, mint egy mai sportosabb polgáré. Ez az első blikkre durva mennyiség több okra vezethető vissza, a hivatalos magyarázatok szerint. Először is, Európában lényegében túltermelés volt borból, csak akkor még nem ígértek 200 eurót egy hektár kiirtásáért, inkább megitták az összeset. Köztudott az is, hogy a talajvizzel üzemelő kutak mindenféle kórságot terjesztettek, ezért ha már volt bor, inkább azt kortyolták. Harmadszor, élelmiszerben ritkán dúskáltak, ezért az átlag jobbágynak komoly kalóriabeviteli restanciája volt, amit a magas energiatartalmú borral kiválóan ki lehetett egészíteni.
Én speciel nem értem - szerintem más sem, aki már egyszer volt másnapos -, hogy víz helyett mégoly gyenge boron élven is, hogy nem száradtak ki eleink. Az életkilátásokat pedig nem nagyon tudjuk összevetni a maiakkal, az enyhén szólva eltérő halálokok miatt. Régészetileg tudtommal a májzsugorban való elhunyást még nem lehet igazolni.
A források gyakran utalnak arra, hogy a középkori bor főként a technológiai problémák miatt a mai átlagos 12-13%-os alkoholtartalmat nem érte el, de ez inkább csak a jobbágyok gyenge boraira lehetett igaz, délen, a sok napsütés magas cukrot, az pedig magas alkoholt - ha a kémia törvényei akkor is működtek -, esetleg édes bort eredményezett, hiszen a forrás menetét szabályozni csak minimálisan tudták. Másrészt a parasztok már a középkorban is ismerték a törköly vízzel való felöntéséből készülő csíger bort, vagy lőrét, ahogy a hordó alján maradt seprőből is már akkor "bort" csináltak. Ez valóban gyenge lőre volt, 6-8%-os alkohollal.
Az utolsó 100 komment: