Életet lehelünk méltatlanul elfeledett rovatunkba, és nem más előtt tisztelgünk mai posztunkban, mint a jó útra tért James Alan Hetfield előtt, de közvetve az egész Metallica előtt is. Ez a klassz kis rovat egyben lehetővé teszi, hogy megemlékezzünk a bő két hete Pesten adott koncertjükről is. Megállapítjuk továbbá, hogy nem csak a Kádár-kor magyar értelmisége előtt állt két út, hanem a rocksztároknak is el kell döntenie legkésőbb úgy 35-40 évesen, hogy kreatív erejük teljében elhunynak a politoximán életvitel (e kifejezés használatára a bicajos blog insprált) következtében, vagy salátát rágcsálva saját dicső múltjukba révedve retro haknikat szerveznek, és számolgatják a jogdíjakból befolyt összeget. És van a Metallica.
Drink 'em All
Minden valamire való Story Magazin-olvasó jól tudja, hogy a hirtelen jött világhír feldolgozása alkohol- és drogfüggőségbe taszítja a sztárokat, nem is igazi híresség, akinek nincsenek piás/narkós botrányai. És akkor mit szóljon egy rockzenekar, ahol az ivászat és az egyéb tudatmódosítók mértéktelen fogyasztása a legcsekélyebb hírnév nélkül is kötelező kellék? A Metallica tagjai e téren nem akartak kivételek lenni, a 18-19 éves srácok buliztak, mint az állat (itt jobbra a kis James sörözget, fittyet hányva California Állam vonatkozó törvényére). Utóbb talán túloznak is egy kicsit, amikor az első belföldi turnéikról nosztalgiáznak, miszerint ugyan csak napi egyszeri étkezésre volt pénzük, de arra kínosan ügyeltek, hogy minden nap alaposan leigyák magukat. A szeszelésből már ekkor gondok adódtak, pont a frontemberként is ténykedő Dave Mustaine esetében, aki többnyire balhés részegre itta magát, kiszámíthatatlan reakciókkal, az a 'hol bealszik hol tör-zúz' fajta, míg a többiek, ahogy ők mondják "boldog részegek" voltak. Ezt az összeférhetetlenséget fel kellett oldani, így hamarosan megalakult a Megadeth, Dave vezetésével. Kirk Hamett jött helyette, és mivel ő is amolyan boldog-részeg volt, na meg elég jól tudott szólózni, maradt is végleg.
Sanatorium
Gyarapodott az életmű, szaladt a szekér, pár év alatt a Metallica elfoglalta méltó helyét a világ élvonalában. Hosszú ideig fel sem merült, hogy a féktelen bulizásért majd egyszer benyújtják a számlát, elvégre még fiatalok voltak, legmerészebb kamaszkori álmaik váltak valóra, és bizony büszkén viselték az Alcoholica ragadványnevet. Mikorra globális sztárok lettek, saját elmondásuk szerint úgy csinálták végig a turnékat, hogy minden nap, amint felkeltek, rögvest elkezdtek vedelni, és nem finomkodtak, koncert ide vagy oda. Annyi változott, hogy a második lemez turnéin már futotta például Absolut Vodkára is. (Ezen mondjuk én is meglepődtem, mármint nem a vodkán, hanem azon, hogy beseggelve nyomták a koncerteket. Azt feltételeztem, hogy egy kis spicctől nem riadtak vissza a koncertek előtt sem, de maga Lars ezt monda: "Basically, at that time, we used to start drinking when we woke up. We'd get the gig over by three o'clock, and then we'd have eight or nine hours to drink. It was awesome.... We were just drunk basically all the time.") Nem is volt ezzel semmi baj, '88-ban az MTK pályán magam láttam, hogy a koncertélményben nem tett kárt, akár be voltak cseszve, akár nem. Így ment ez lényegében minden gond nélkül kb. a 90-es évek második feléig - a buszbaleset és Cliff Burton halála más tészta -, amikor is sorra családot alapítottak az öregecskedő rockerek. Urlich és Hamett - láss csodát - gond nélkül belesimultak a polgári létbe, vegák lettek vagy a netezőket basztatták. De James Hetfieldet kicsit jobban beszippantotta a szesz és a drog. Talán nehezebb élete volt, bevallottan érzékenyebb, mint a többiek, vagy a gének, ki tudja. James mester szétcsúszott. Nem csak a turnékon, a mindennapokban is, pedig ő is megnősült, gyermekeket nemzett, stb., pont nála mégis bosszút állt a 20 évnyi tivornya. További évekbe tellett belátni, hogy bizony intézményesített segítségre lesz szüksége, ha nem akar sok neves elődje sorsára jutni. 2001-2002 körül aztán az elvonó után színre lépett az új, a konyakos meggyet is visszautasító James. Szelídebb, kicsit szentimentális, ahogy mondja, az elvonó óta nem az alkoholból merít erőt, hanem a közönség öröméből, mosolyából. Elsőre kicsit nyálas duma ez a Metallica frontemberétől, a számító rajongó szemszögéből nézve a régi Hetfield jobb arc volt, igaz, hogy nem nekem kellett nap, mint nap elviselni. Viszont ha lehet, ez az igazi sztár (aki a sztárallűröket korábban sem vitte túlzásba) most még emberibb, a felvállalt esendőségével, őszinteségével. Minderről ráadásul igen sokat beszél, szinte küldetéstudata van, ahogy az ilyenkor lenni szokott, példát akar mutatni, például részt vesz egy olyan alapítványban is, amely a drogos/piás rockzenészek rehabját hivatott segíteni.
Sad but True
A nagy leszokás kihatott a Metallica zenéjére is. Lásd a St. Anger című lemezt, ami közvetlenül az elvonó után készült, és a legtöbb rajongónál kiverte a biztosítékot (minden nyitottságom dacára nekem sem jött be), de a fentieket és zenekar körüli egyéb történéseket is figyelembe véve indokolt és érthető volt a "szent düh". Korábban, a rehab előtt Hetfieldnél úgy zajlott az alkotómunka, hogy seggrészegen, beszívva bezárkózott a stúdióba, játszott mindenfélét, rögzítette a kósza riffeket, vagy szöveget írt, amíg ki nem dőlt. Aztán másnap csodálkozott, hogy miket hozott össze előző éjjel. Ami jónak tűnt azt igyekezett megtanulni, a szövegeit meg utólag értelmezni, hogy mégis mire gondolhatott, amikor ezt vagy azt leírta. Azóta Hetfield már poénkodik is a régi dolgain, egy interjúban azzal viccelt, hogy a legújabb lemez írása közben végig részeg lesz, mert csak így képes létrehozni azt a régi, mindenki által várt valamit, ami miatt a kémény zene első számú klasszisai lettek. Ez mondjuk nem is vicc, erre az összefüggésre a legtöbb alkotó ember előbb-utóbb felfigyel, ténykedjen bármely művészeti ágban, vagy akár csak írjon egy rissz-rossz blogot. A Hetfieldben meglévő zseni bizony csak sör, vodka és kokain hatására hajlandó előbújni. Az ember viszont az ilyen jellegű zseni-üzemmódban nem él sokáig, nagyon valószínű, hogy Hetfield sem lenne már köztünk. Marad a B-verzió: a koncerteken a dicső múlt dalait játsszák, nem mellesleg ezzel tökéletesen kiszolgálják a rajongói igényeket is, szóval mindenki boldog. Mint a Rolling Stones, saláta, Evian víz, és retro turnék. Meg néha új lemezek, olyan tisztes iparosmunkák, mint a Death Magnetic (ami deklaráltan az alkotói lázban elhunyt zsenikre kíván emlékezni, de sok okból már nincs benne a zseni keze nyoma). A Metallica szerencsére ezt az utat választotta, és ebből is a lehető legtöbbet hozza ki. Ha valaki mindezt azzal a profizmussal vegyes lelkesedéssel csinálja, mint Hetfield és a Metallica, akkor jól van ez így. rthetően örülök, hogy most is egy friss koncertélmény kapcsán írhatok, mint mondjuk James Hetfield halálának 5. évfordulója ürügyén.
Budapest, 2010
Ott voltam, hatalmas volt. Ez a koncert annak a tökéletes bizonyítéka, hogy lehet ezt a B-verziót nagyon szimpatikusan is csinálni. Ötven felé mondjuk nem rohangálnak a színpadon már olyan intenzíven, mint '88-ban, de ettől még engem megvettek. A közönség pedig pont annyit öregedett, mint a zenekar. Aki vette a fáradságot és időben beállt nem túl messze a színpadtól, a keverővel nagyjából egy vonalban, az nem csalódhatott.
Még az sem, aki netán a koncert helyett a többi nézőt figyelte inkább (sok helyen olvastam, azon keseregő írásokat, hogy körülöttük mit csináltak, vagy mit nem), mert láthatott rekordmennyiségű önfeledten ugráló, 30+-os, pocakos, reaktivált rockert.
Íme az új kedvenc számom, pedig nem tartottam sokra, amíg nem hallottam élőben.
P.S.: Az agyatlanok kedvéért lassan mondom, hogy természetesen 19 éve ismerem az alábbi dalt, de nem nőtt a szívemhez. A Justice után, ahogy sokan, én is egyfajta ellágyulásnak tekintettem az egész lemezt. Most, élőben döbbentem rá, hogy ez a lassú döngetés minden csak nem lágy...
Utolsó kommentek