Mai kulturális rovatunkban tisztázzuk, hogy a szümpozion (netán szimpózium, szümphozion...) kifejezés valójában nem jelentett mindig unalmas tudományos tanácskozásokat, kordzakós értelmiségiek véget nem érő monológjaival, ahol a forráshiánnyal küzdő szervező kisüveges ásványvízzel és száraz pogácsával traktálja a résztvevőket. Nem barátaim, az ókori görögöknél a szümpozion eredetileg egy, a borfogyasztáshoz kapcsolódó, sőt, azt központi elemként kezelő szertartás volt. Mondjuk ez többnyire ma is így van, de akkor még büszkén vállalták a valós célt.

Görög barátainknál a főétkezés – miként a mediterrán éghajlatú területeken általában – a vacsora, és ez ókorban sem volt ez másként. Ekkor azonban még érdekes módon nem keverték az evést az ivászattal, a vacsora lezajlása után külön kerítettek sort erre a kedves elhajlásra, ami nagyjából a következőképpen zajlott. Az összejövetelen elfekvő ifjú férfiak – igen, a női vendégeket ekkor még diszkriminálták, és csakis erotikus-táncos produkció előadóiként kerülhettek egy ilyen rendezvényre – elé egy nagy edényt helyeztek, amelyben a bort és vizet elegyítették. A keveréket a házigazda, vagy egy demokratikusan megválasztott ceremóniamester készítette, a házigazda által előre megszabott koreográfia szerint. Ő vezényelte az ivás tempóját is, a résztvevők mintegy vezényszóra ittak (mint egyes egyetemeken ma az un. Szakestek keretében), többnyire azt is előre eldöntötték, hogy mennyit fognak aznap inni. Bárhogy is nézzük, a vendégek e tekintetben ki voltak szolgáltatva a vendéglátó pillanatnyi hangulatának, és az iváshoz való aktuális viszonyulásának. Általában az volt a szokás, hogy az első pár kupa kevés vizet látott, hogy a kedélyek oldódását gyorsan letudják. A spicc elérése után a vendéglátó tréfás szeszélye szerinti tempóban nőtt a víz aránya, és mivel a görögök körében a kirívó részegség nem volt menő, ha elfajulásra volt kilátás, megszaladt a vizes adalék. Főként, mert az egész valójában nem az öncélú lerészegedésről szólt, hanem a szellemes, filozofálgató eszmecserék, elmés eszmefuttatások adták az értelmét az ilyen összejöveteleknek, ahol a bor afféle katalizátorként szolgált. De álljon itt Szókratész vonatkozó intelme:

Én, barátaim, teljes szívemmel az ivás mellett vagyok. Mert mélységesen igaz, hogy a bor, lelkünket öntözvén csitítja a fájdalmat, mint ahogy az olaj föllobbbantja a lángot. Ám nekem úgy tűnk, hogy az emberi test hasonlatos a növényekhez. Ha túlságosan bőven öntözik őket az istenek, nem tudnak kiegyenesedni, nem járja át őket az enyhe szellő lehelete; ám ha csak annyit isznak, amennyire szükségük van, szálegyenesen nőnek, virágot hajtanak és gyümölcsöt teremnek. Hasonlóképpen mi is: ha színültig töltjük a kupát, testünk és lelkünk megbicsaklik hamarosan, levegőt is nehezen kapunk, szó meg alig jön a szánkra. Ám ha a szolgák gyakran, de csak mértékkel töltenek kicsiny poharainkba, a bor nem részegít meg bennünket, hanem édes ösztönzése révén egyre vidámabbak leszünk.

Tegyük hozzá, hogy akkor sem hívtak össze rendkívüli népgyűlést az esetleges száműzésről szóló cserépszavazás céljából, ha némely házaknál rendszeresen részeg orgiává fajultak a hasonló rendezvények. Ez történt elég rendszeresen például az amúgy köztiszteletben álló Kalliasz, 'athéni államférfi'szümpozionjain, aki a Szalamisznál vívott tengeri ütközet után vezette a perzsákkal folytatott béketárgyalásokat, mindenki megelégedésére. És mégis, a google által felsorakoztatott találatok kétezer-ötszáz év elteltével is többnyire, mint híres nagyivót emlegetik.