Az előző posztban az italozás speciális női aspektusaiból villantottunk fel párat, megmaradva a nagy általánosságok szintjén. Személyes érintettségünk hiányában - eddigi szerzőink hímneműek - ennél többre nem vállalkozhattunk, de reméltük, hogy a törzsolvasó kartácsnők megtörik az omertát, és beszállnak a kámingautolásba. Következzék tehát első női vendégszerzőnk, Milédi, aki bátran és gyorsan reagált a felhívásunkra, és egyben rávilágított arra is, hogy a mi harmincas korosztályunkban a nők - sok egyéb mellett - alapvetően a bort is épp úgy szeretik fogyasztani, mint mi. Legalábbis a legtöbb borkedvelő - ám nem alkoholista - férfiember magára ismerhetne az alább idézett levélből, kivéve azt a részt, hogy sose tántorgott, meg nem volt eszméletvesztése. Ez talán az egyetlen lényeges különbség, aminek fenntartására úgy tűnik, körültekintően ügyelnek hölgyek. Speciel a saját környezetemben fellelhető csajok nagy részére - komoly karrierrel és családdal a hátuk mögött - szintén stimmel a leírás, de persze Milédi az első, aki erről írt is, nem is akárhogy, ezért riszpekt. És végre kicsit visszakanyarodunk a blog alapkérdéseihez is. Íme:

Én már nem tartozom a posztban is ismertetett magát mata részegre ivó tizen-húszon éves korosztályhoz, csak figyelem, de nem ismerem őket. Nekem, mint harmincas nőnek nem a méltóság megtartása a dilemmám, hanem az, amiért ez a blog elindult. Meddig egészséges, mikor kellene belátnom, hogy ez már nem a határon egyensúlyozás, hanem annak átlépése. Hogy simán megtudok úgy inni egy üveg kitűnő bort, hogy jól esik, élvezem, nem tántorgok tőle, jól érzem magam, eszemnél vagyok. Természetesen kellemesen ellazít – azért ez is lényeges eleme a szokásnak – de néha ezért is nem érzem, hogy nagyon „csajos” dolog lenne ez, mert jól bírom, miközben ez a mennyiség biológiailag egy nőnél már húú stb., vagy ez már a tipikus alkoholista jele? :-)
Most egyébként heti háromszor fordul ez elő, azaz a svéd modell, ezt is ebből a blogból tanultam – ezért külön köszönet. Szóval, amit a témában magamról, nőként elmondhatok: 
1. Szeretem a száraz bort, és kizárólag azt (meg néha sör)
2. Soha nem ittam annyit, hogy a következők történtek volna: filmszakadás, elesés, asztalon táncolás félmeztelenül, vagy pólóban bénán, lépcsőházban ébredés, csókolózás (és egyéb) olyannal, akivel megbántam volna józanul, koordinálatlan beszéd, titkok elmondása, vagy hogy egyáltalán ne tudtam volna visszaidézni az este forgatókönyvét
3. @lilakutyák: igen, volt olyan hogy egy pasival úgy bújtam ágyba, hogy nem vártam folytatást és tudtam, hogy nem fog emlékezni rám (hálaistennek), és nem miattam, hanem mert felmérve az állapotát, és személyiségét – ami a részegség állapotától független volt – nem is vártam többet. :-) (Annak ellenére, hogy én mindenre emlékeztem.) Amúgy ez nálam egy tapasztalatszerzés volt, nem rendszer, de jó emlék, a helyén van.
4. Nem vagyok a bulizós ivó, inkább a beszélgetős ivó. Amíg van jó beszélgetés, általában tovább kitartok (és többet iszom), mint mikor elindul a hangzavar (vagy jó zene) és a tánc. Na jó, ha jó a zene akkor bénán rángatom a végtagjaimat kb. félóráig (és szuper felszabadultnak érzem magam) és utána haza.
5. Engem kevésbé ismerő rokonoktól néha kapok ajándékba Baileys-t, meg ilyen édes löttyöket. Általában megromlanak, vagy elfelejtem, hogy ott gubbasztanak a spájsz mélyén – tehát nem vagyok alkesz.
6. Nem tarthatok két üveg bort egyszerre otthon, mert akkor a másodikat tuti felbontom, ha már az elsőt megittam (mondjuk annak már csak a felét iszom meg) – tehát alkesz vagyok.
7. Egy üveg bor után max. annyi a vétkem, hogy érzelmesebb leszek és túlságosan megnyílok (amit érdekes, a pasik jól vesznek mindig, meg mondják hogy cuki, én mégis furán érzem magam utána), vagy egy-két olyan telefonhívásra vetemedek amit másnap megbánok, pedig semmi durvát nem mondok.
8. Mindig csak este kívánok inni, kb. hét és tíz óra között. Ha viszont tízig nem iszom, utána már nem kívánom, akár van otthon, akár nem. Reggel, napközben, délután soha nem kívánok inni. Nyáron kitolódik ez a dolog. (Még később kívánok inni) Valószínüleg nálam a sötétséggel, és lehet hogy az attól való tudatalatti félelemmel kötődik össze ez a dolog?
9. Ridley Scott filmrendező fogalmazta meg egy interjúban és szívemből beszélt: „A napfelkelte számomra egy új kezdet. Ez mindig így van. A napnyugta, mindig egy kicsit szomorú, én annak élem meg, ez valahogy nyomaszt, ahogy a világosságból sötét lesz. Akkor iszom egy vodka-martinit, és jobban érzem magam.”
10. Még mindig a motivációkat kutatom (genetikán, szocializáción kívül), hogy kinél mi lehet még az ok, amiért ez az éjjeli látens, alkesz is, meg nem is dilemma kialakult. Magamnál ezt a sötétség-világosság dilemmát látom még fő okozónak, de érdekelne hogy más, a genetikán, a bor ízének szeretetén, a magyar hagyományok követésén, stb.-n túl még miket fogalmaz meg magának ezzel kapcsolatban.

P.S.:

• Be kell vallanom, hogy néha egy kis virtuális AA-ra hajaz a blog, de már említettük, hogy az alapeszme, vagyis az, hogy a hasonló gondokkal küzdők egymás társaságát keresve eszmét cserélnek, az AA-nál sokkal ősibb találmány, egyenesen következik az emberi természetből, a többit lásd itt.
• A svéd modell az talán az első posztok környékén vetődött fel, kb. a hasonló nevű nyugdíjmodellel egyidőben, de ha jól emlékszem, az volt a lányege, hogy heti három szeszmentes nap van, így Milédi ezt a szisztémát túl is teljesítette.
• A 6. pont, nos azzal kezdeni kéne valamit. Bár nem mindegy, hogy a rendelkezésre álló második üveg akkor is veszélyben van-e, ha másnap dolog van, és ezzel bárminek a rovására megy. Én bajban is lennék, hiszen 10-20 l bornál kevesebb sosem volt itthon. Végül, ami motivációt illeti, nálam itthon az unalom volt az ok, társaságban pedig a sok éves megszokás, az előbbit már orvosoltam, az utóbbi már marad így...