Van egy kis falu Tolna megyében, Pakstól úgy 15 km-re, a neve Györköny, vagy ahogy a helyiek mondják, Jerking. Mi elsősorban azért emlékezünk meg róla, mert itt található Magyarország egyik legnagyobb összefüggő pincefaluja. Egy kedves barátom a minap - jómagam pedig pár éve - arra járt, így nosztalgiáztunk, íme az ide illő zanza.
Wo Gott, kein Not
Györköny egy kis magyar mezőváros volt a XVI. századig, majd a törökök ténykedése alatt teljesen elnéptelenedett, lényegében megszűnt. Amikor Meszlényi János, a körzeti földesúr hozományként megkapta, a parlagon álló területre előbb burgenlandi osztrákokat, majd hesseni németeket telepíttetett be, az akkori szokások szerint egy helyre egy vallásúakat, ide épp evangélikusokat. A telepesek mindkét ága borvidékről jött, de főleg a rajnavidékiek hozták a know how-t, hamarosan vagy 1000(!) hektáron termelték a szőlőt, ha semmi nem változott volna, ma Villánnyal vagy Szekszárddal egy szinten emlegetnénk Györkönyt, miközben az a realitás, hogy még a legtöbb kiművelt boros sem halott a faluról. Száz éve Pesten több borkimérést üzemeltettek, és Amerikába exportáltak, az a pletyka járta, hogy kurva jól bírta a bor a hosszú utat. Aztán a kitelepítések, majd a komcsik sajátos agrárpolitikája hazavágta a borászkodást, ma 200 hektáron folyik a termelés.
A falu sajátossága, hogy a présházak és a pincék nem a szőlőkben vannak és nem is a faluban. Maga a falu egy völgyben és a völgy nyugati lankáin terül el, míg a présházak és pincék vagy fél kilométerre a falutól egy löszös talajú dombon sorakoznak. Máshol ugye a pincék és a présházak vagy szőlőben vannak, vagy/és a lakóházak részét képezik, kivéve még talán Hajóst (lehet, hogy van még...), ahol ugyancsak a mélyebben fekvő, dunai áradásnak is kitett falutól messzebb, külön épültek a pincék.
A györkönyi pincefalu azért is speckó, mert a talajnak köszönhetően a pincék boltozat nélkül is megállnak, sem téglára, sem egy Heimann kaliberű pinceépítészre nem volt szükség. A pincéket télen, a fagyos talajba vájták, némelyik csak pár méteres, de vannak "több télen át ásott" sok tíz méter hosszúak is, a felszíni növényzet nagyobb gyökerei pedig vidáman lógnak le a pincék penészes plafonjáról. A pincefalu fénykorában 510 présház állt szemben a falu 510 lakóházával, a közöttük jelenleg egy szántó húzódik, de mindig élesen elkülönült a két terület, és még ma is közel négyszáz présház sorakozik egymás mellett, ebből 310-et rendeltetésszerűen ma is használnak.
Trinkt, wie ein Bürstenbinder
Idegenvezetőnk rámutatott, hogy ez a felállás több szempontból is igen kedvező volt, például a túlzott borfogyasztás ellen is óvta lakókat, akik végül mindenféle furfanggal azért csak elérték, hogy annyit ihassanak, amennyit akarnak. A présházakba bizonyos időszakokat, hivatalos borászati munkákat leszámítva elvileg hetekig nem kellett felmenni, ugyanakkor a falu parasztházaiban nem volt praktikus nagyobb mennyiségű bort tárolni. A bor helye a pincefaluban volt, ahová csak úgy, különösebb ok nélkül rendszeresen feljárkálni nem volt lehetséges anélkül, hogy az illetőt ne vegye a szájára a falu dolgos, puritán népe. Az ünnepnapok voltak a kivételek, akkor a nők templomba, a férfiak a pincehegyre jártak, bort vételeztek, majd az egész falu a pincék közt ünnepelt.
A zöldséggel kezdődött állítólag. A férfiak kitalálták, hogy a krumpli, a répa, meg az ilyesmi a legjobb helyen lesz fenn a pincében, egyben önzetlenül felajánlották, hogy ha kell, minden szükséges alkalommal fáradságot nem kímélve elbandukolnak a pincefaluba. Aztán persze úgy alakult, hogy a baráti társaságoknak egyszerre kellett a krumpli, ilyenkor az atyafiak megpihentek, a húsz-harminc pincénként kialakított terecskéken, és a fapadokon, asztalokon piknikelve megkóstolták egymás borát, danoltak hozzá valami sramlit, aztán otthon a Rézi, vagy Mári jól lecseszte őket, de nem nagyon bánták. Azt annál inkább nehezen viselték, hogy miután lehoztak öt kiló krumplit, pár napig nem kellett újra menni. A következő újítás tényleg unikum; kitalálták, hogy a csirkét meg egyéb baromfit jobb lesz a présház sarkában elkerített részen tartani. Csakhogy. A tyúkokat ki kell engedni reggel, és este vissza kell őket zárni, így hát napi kétszer valakinek fel kell mennie a pincéhez. Nem tudom, hogy milyen érveket hozhattak fel e mellett, de hamarosan ez a megoldás általános lett a faluban, a pincefalu pedig a társasági élet mindennapos központja lett.
Krumbien und Kraut ist die Nout aus’n Haus
Ahogy ma is az, a falu a turizmusból szeretne megélni, és ezért mindent meg is tesz. Jók a borok, a helyiek fantasztikusak, ha bejelentkezel, végig kísérgetnek, idegenvezetnek, remek házias kosztot, helyi specialitást készítenek, és ha jól emlékszem nem is volt drága. Mint minden sváb faluban, talán csak azzal lehet felbosszantani a falu lakóit, ha gyüttment nemsvábként egyből oda akarnál költözni, ami azért ritka eset, kár ezzel sokkolni jerkingieket.
A helyi borokról annyit, hogy megbízható, jó minőségű árú, pár száz forint a folyóbor, a palackost is nagyon barátságos áron mérik, viszont a technológia hiányzik a csúcsborokhoz, kivéve talán a Sarok pincészetet. Mi Rohn Mátyásnál, és Hahn úrnál fogyasztottunk, megbízható, finom háziborok, fejfájás és mellékhatások nélkül, ami nem kevés. Szakértői elemézést itt olvashattok, egyet kell értenem vele.
Íme a falu honlapja. Tizenvalahányan foglalkoznak szobáztatással, nagyon jó hétvégi program odautazni, mindegyiknek van pincéje, saját bora, és este kaptok sváb káposztásgombócot. A hangulat egyedi, mindent áthat, ahogy a sváb hagyományokat, és saját identitásukat ápolják, néha szinte azt éreztem, hogy külföldön vagyok. Nem írom le, kinél voltam, mert nem kapok érte semmit, ráadásul 3/8 részben sváb vagyok.
Utolsó kommentek